Zarándoklatom

            Keresem a jó kérdéseket, és a válaszokat az életemben. Mi legyen a munkámmal, és a párkapcsolatommal. A munkámban sajnos már nem találok kihívást, és nem vagyok olyan szinten hasznára a cégnek, ami engem kielégítene. A fenntartandó életszínvonalam, illetve még fontosabb, hogy a kötelezettségeim, nem engednek elhamarkodott döntést hozni. A feleségemtől, aki úgy szeret még most is, mint soha eddig senki, és nagy esély van rá, hogy ezután sem fog, 2,5 éve elváltam, ágytól-asztaltól. Azóta sem találtam olyan nőt, akivel az esély meglenne, hogy hasonló minőségű kapcsolatot tudok kialakítani. Van két fiatalasszony a környezetemben, akikhez valamilyen szinten vonzódok, de mivel férjük, és családjuk van, így ez irányba lépéseket nem teszek.

            Az utazásról, jobban mondva a kijutásról csak annyit, hogy a repülőgéppel történő felszállás, a felhő réteg átszakítása, a gép, forduláshoz való bedöntése, és a gondolat, hogy mitől nem zuhan le egy ilyen monstrum, még, az én csekély érzelmi kitörésekre képes lelkemet is, indulat és álmélkodó szavak, hangos kiejtésére késztették. A felhők felülről teljesen más arcukat mutatják, mint a földről. Míg lentről egy áttetsző asztallapon elhelyezkedő vattapamacsoknak tűnnek, addig fentről, az Antarktisz végeláthatatlan havas táját idézik elém, oly élethűséggel, hogy egy dokumentumfilmben kétkedés nélkül elhinném, hogy a következő domb mögül egy pingvin csapat bukkan elő.

            Madridban, hogy eljussak a vasútállomásra, a föld alá kell szállnom. A metró térkép alapján könnyen megtalálom az átszállásokat. Az utolsó átszállás alkalmával egy jószándékú Spanyol srác útba igazít a célirány felé. Eközben szóba elegyedünk, már amennyire egy csak spanyolul, és egy spanyolul abszolút nem tudó, szóba tud elegyedni. Szó szót követ, majd a közös nevezőt Puskás öcsinél találjuk meg. A srác bemutatja, hogy Puskás hogyan buktatta anno, az ellenfelet, majd a második hasonló bemutató alkalmával, már rá kell döbbennem, hogy egy ügyetlen zsebtolvajjal van dolgom, aki épp ki akar zsebelni. Szomorú következtetés, hogy egy pár kedves szó elvette, az ilyen helyen kötelező gyanakvásom élét. Pedig ha sikerül a terve, pénz nélkül, most azon töröm a fejem, hogy hogyan jutok haza, és nem következtetésen, tanulságon, és tapasztalatgyűjtésen morfondírozok. Egyik igen mélyen szántó következtetésem, hogy egy idegen földön, ahol nem ismered a nyelvet, a szokásokat, a feliratokat csak részben érted, nem lehetsz ugyanaz az ember, mint otthon. Itt, ha el akarsz érni valamit, azért küzdened kell, figyelmesnek lenni minden utaló jelre, és folyamatosan kapcsolatokat kell építened az információ szerzéshez.

            Az éjszakát baráti körben töltöm, hisz ráismerek a reptéren már kiszúrt, csinos, magyar lányra, illetve két társára. Rögtönzött brancsot alkotunk, a vasútállomás zajos éjszakájában. Az állomás falának döntött hátizsákok, és kiterített hálózsákok barátságosabb, kuckósabb biztonságából figyeljük a spanyol fiestát, melyet a VB döntőbe jutásuk megünneplésére rendeznek. ½ 3-tól 4-ig régebbi kalandjaim történeteivel szolgálok rá a lányok figyelmére, majd mindannyian rövid, zaklatott alvásba merülünk.

            Indulásom óta, az egyetlen jó falat, amit eszek, ez a kis sajt, és sonka, mellyel Paolo, vagonunk Big Mounth-ja kínál, a borkóstoló előtt. Paolo szerint, és időben úgy 2,5 l megkóstolt bor után, egy férfinak csak egy ellensége van, - hosszú gondolkodás, a rögtönzéshez – és ez: a pincér. Átlátom, enyhén ittas ismerősöm, ki nem mondott gondolat menetét, és egyet kell értenem a végkövetkeztetéssel.

            Ugyanitt ismerkedek meg a Danny-vel és Will-el, a két amerikai egyetemistával, akik a Secondary School után európai körútra jöttek, ismereteik szélesítésének céljából.

            Pamplona, és a San Fermin ünnep, ugyanolyan, mint két évvel ezelőtt, és ugyanúgy nem tudok az önfeledség csábításának engedni, mert vigyáznom kell a cuccomra. A bikák elől való futás egyetlen újdonsága, hogy most meg is örökítem az eseményt.

            Most veszem át a credenciálomat SJPdP-ban, ahol az ősz hajú nő a „Tud magyarul?” kérdésemre, meglepetésemre igennel válaszol. Sajnos szókincse 1/3-át ezzel el is puffogtatta. … A Nive folyóban úgy fickándoznak a pisztrángok, mint csecsemő a használt pelenkában. Itt megalszok, és holnap rálépek az Útra.

            A faluból kiérve találkozok az épp ott tébláboló, a helyes utat kereső Gottfrieddel, a linzi 26 éves tanulóval, aki azért jött ide, hogy maga mögött hagyja a problémáit. Majd Anett szólít meg, miközben elhaladok mellette, és észleli a zsákomra tűzött kokárdát. Ő Pápáról érkezett, ahol a főiskolán németet és latint tanít. Majd Marguel csatlakozik hozzám, az erdő szélen elfogyasztott ebéd után. Marguel, nantes-i lány, aki úgy értettem takarítónő, de mikor rákérdezek, kapáló mozdulatot tesz, tovább érdeklődök mikor is az exkavátor szóra leszek figyelmes, innen már nem firtatom tovább, tudom, hogy tévúton járok. Itt jegyzem meg lábjegyzetként, hogy az angol nyelvtudásom a középsuliban szereztem, és azóta 12 év telt el úgy, hogy a tudásom, az agyam egy rozsdás lakattal elzárt kamrájában, egy elkorhadt polcon porosodott ez idáig. Marguel az első nap lesérült, és orvosi ellátásban részesült, a bátyja viszont elindult nélküle is, és most sántikálva igyekszik utolérni.

A második nap, egy hegytetőn ébredek, lónyerítésre. Az éjszakát vadkempingező módon, a sátramban vészelem át. Kis idő múlva, Tudorral, a román 23 éves programozóval hoz össze a sors, akivel jó darabon együtt haladunk. A lábamra nagyon figyelek, és még időben észlelem, hogy a sarkamnál dörzsölődik a bőr. Megoldásnak, a bakancsom szorosabbra húzását gondolom jónak. Egy óra múlva érzem, hogy a kislábam ujja érzékennyé válik. Arra gondolok, hogy nagy rajta a köröm, és nyomja a 2. ujjat. Ezen, kissé csodálkozom,  hiszen indulás előtt pedikűrösnél jártam. Bakancs le, láb szemlézése, fájdalom forrása ismeretlen, köröm minimális, bakancs vissza. Larrasoananál elválok Tudortól, ő mára befejezte a gyaloglást, én tovább megyek Arre-ig. Egy templomban találom meg a helyi albergue-t, ódon falak, középkori hangulat, és nagyszámú zarándok sereglet fogad. 7 € a szállás, és van meleg víz, konyha és miegymás. A biztonság kedvéért kölcsönzök egy körömvágó csipeszt, és mikor a körmöm helyett véletlen egy kis bőrt is elcsípek, meglepődve nyugtázom, a kifakasztott vízhólyag jelenlétét. A hólyag a nap során komoly térfoglalást végzett, és a lábujjam kb. ¾ részén terjeszkedik el. Közben Tudor is megérkezik, nem kapott szállást Larrasoanaban. … Ma lesz a VB döntő. Spanyol srácokkal megbeszélem, hogy együtt megyünk a pub-ba, megnézni a meccset. A Spanyolok nyertek a hosszabbítás utolsó perceiben lőtt Iniesta góllal. Hazafelé menet, igen soványnak érzem a fiestát, azt gondolom, hogy ha csak ennyire képesek örülni, meg sem érdemlik a sikert.

            Korán kelek, még sötét van. Felébresztett az induló zarándokok szöszmötölése. Hamar Pamplonába érek, így megállok egy újabb futamra a bikákkal. Reggeli közben végre rájövök, hogy a vízhólyagot a kislábam ujján, a túl szorosra húzott bakancs okozza. Átváltok papucsra, így a kicsinek jó a hangulata, viszont mindkét talpamon 200 Ft-osnyi vízhólyag alakul ki, az első két lábujj közötti párnán. Mivel a reggeli vazelinezést elfelejtettem, így erre a hiányosságra most a két combom belső felén kialakult ujjnyi véraláfutások hívják fel a figyelmemet. Nem volt egy túl jó nap. Lassan 5 óra, és még csak 4 falat kifli van bennem, de csak most nyit a bolt. Éhes vagyok, viszont kellemes szellő fúj a szobánkban. … A zuhanyzóból kilépve, két helyes kis cicibe botlok. Illedelmesen elnézést kérek, de a lány azt mondja, ez nem probléma, minden rendben. Ja kérem, ha neked rendben, úgy nekem is. Úgyhogy csupasz pélóval szedem össze a váltó ruhámat. … Mai útitársaim 1 argentin lány, 2 olasz srác, és egy spanyol.

            Az induláskor azt gondolom, ez a vég. A combom köze meggyógyult ugyan, de a talpam 3 helyen fáj, + a bal térdem a lejtőkön megadta magát, és csak úgy hajlandó működni, ha fájdalommal fizetek minden lépésért. … Utolérek egy pihenőben, egy  olasz és egy német srácot. A német fiúnak csúnyán bedagadt a csuklója, valamilyen csípés következtében. Keverek neki egy Calcium-Sandos koktélt. … Útközben sokszor megállok, de csak elérem a mai napi célt. A térdemre 12 €-t költök. Veszek egy botot. Remélem, a holnapot átvészelem vele.

            Most először elfelejtem reggel megtölteni a kulacsom vízzel. Alig egy deci szomorkodik az alján, és a következő falu 12 km-re van. Elmormolok egy Miatyánkot, és kérem a jó Istent, adjon egy kis vizet, és Ő bort ad. A falu után 100 méterrel, egy borkombinát kapujánál, kutat találok, melyen két csap. Az egyikből fehér, a másikból ízletes vörös bor csordogál. … Vége van a nagy hegyeknek egy időre. Hosszú árnyéktalan dombokon megyek keresztül. Ez se jobb. … Dán, 50 év körüli nőkkel időzök egy pihenő alkalmával. Jövőre, Budapestre jönnek kirándulni. Egy domboldal teknőjében, mely olyasforma, mint amit a disznók hevernek ki maguknak a sárban, Tibor fekszik. Tibor nagy túlsúlyával jött, egészen zavaros elképzelésekkel, nem igen tudja, hogy mit akar itt. … Torres Del Rio-ban, a szálláson sok a légy, zsúfoltan vannak az ágyak. Ez a legrosszabb szállásom eddig. Édesdeden alszik mindenki, mikor a szállásadó nő 3 éves fia, a 2. emeletről elkezd kiabálni a földszinten TV-t néző anyjának, de ő ezt nem hallja. Ez így megy 5 percig, végül csak elunja.

            Hosszú szakaszon vagyok túl. 33 km. Az utolsó 8 szenvedés volt, az eleje jól ment. Itt Navarette-ben végre vannak magyarok is. Anya és lánya. Végre úgy beszélgethetek, hogy minden szót értek.

            Szarul indul a nap. Nem jók a lábaim. A franc essen az egész gyaloglásba, abba is, aki kitalálta. Mit keresek én itt? Mért nem vagyok otthon, a puha ágyamba, a feleségemmel, a gyerekeimmel? A nedves fásli a térdemen túl hideg. Az út túl kavicsos. A vízhólyagok sajognak. A zsák húzza a vállam. Nótába kezdek, hangosan. A szabadságharcról, majd a Nemzeti dalt. Mikor oda érek, hogy „A Magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”, kicsordul a könnyem. Sírok. Nem tudom miért, de jól esik. Lassan megyek, kicsit megkönnyebbülök. Már meg sem tudom mondani, mim fáj. … Egy pihenőben találkozok Klaussal, az ulmival. Gyalog jön. Ulmból. 3 hónapja van úton. Napi 20 km körül megy. Lassan. Azt mondja, ha gyorsan megy, nem látja az út szépségeit, pedig minden km más. Mindent fotóz. Ehhez a mélységhez, nekem még öregednem kell. … Évával /anya/ és Vikivel /kizárásos alapon a lánya/, megint találkozom. Jó velük. Magyarok. A lábam egy medencébe lógatom. Egy ananászból szökik középen a víz. Géza a friss nyugdíjas, és neje Ági is velem együtt sziesztáznak. Miközben a naplóm írom, a hátam melegíti a délutáni nap, a lábam hűsíti a friss víz. Most jó.

            A legrosszabb után, csak is jó jöhet. A legjobb. Az induláskor nyoma sincs a korábbi fájdalomnak. Úgy megyek, mint ha szűz lenne a lábam. Ez ki is tart 15 km-en keresztül. Ekkor elér, a szokásos talpfájás. Innen, csak osonok, pedig nem járok a tilosban. Mikor már csak 3 km van hátra, és a tempómmal, alig verek rá a csigára, biciklivel utolér 2 lány. Szépek. Utánuk szólok. Nem Magyarok vagytok, mert ilyen szép lányok csak ott teremnek? Legnagyobb megdöbbenésemre fékeznek, és megállnak. Kitti(19) és Kriszta(20) szegediek. Úgy folyt a szó köztünk, hogy teljesen belemerültünk egymás társaságába. ¾ Óra múlva, végül úgy döntenek a lányok, hogy eltolják a biciklijüket a dombig, csak hogy együtt maradhassunk még egy kicsit. Majd a domb tövénél, úgy, hogy a dombtetőig. A dombtetőnél már egyértelmű, hogy a faluig együtt megyünk. Mikor megérkezünk Granonba, még leülünk egy padra, húzzuk az időt, jó együtt. Végül csak elválunk.

Érzelmileg feltöltődve, a pár méterre álló Templomba lépek. A templom hátsó bejáratában, látom a csupasz vakolatlan falakat, hideget, és élettelenséget érzek. A lépcsőn felfelé megfordul bennem, hogy inkább tovább megyek. Mégsem teszem. Jól teszem. Egy atya fogad. Kedvesen informál a tudnivalókról. Tájékoztat az étkezési rendről, illetve megmutatja a vendégkönyvet, melybe nekem kell beírnom az adataimat. Rajtam kívül csak 2 vendég van, egy olasz és egy spanyol. Családi asztalhoz invitálnak, hogy ebédeljek velük. Jól esik a meghívás. A szó, hol angolul, hol spanyolul folyik, de értek mindent. A spanyolt is. Ez fura, és felemelő. Úgy érzem, egy közösséget alkotunk, pedig én hallgatok, mint a hal. Igazi, tradicionális szállás. 60 éve nyílt meg a zarándokoknak. Ágy nincs, matracon alszunk.

Közben megérkeznek Gézáék, és Vikiék is. Felmegyek a haranglábba, egész a harangokig. Attól félek, nehogy pont most harangozzanak. … Virdától, az olasz önkéntestől, kérek egy lavórt hideg víznek, hogy a tegnapi pozitív tapasztalatomat, ismét kamatoztassam. A hölgy ad egy tálat, plusz ad jeget, majd 10 perc múlva leül velem szembe, kéri a lábamat, és valamilyen gyógy krémmel, megmasszírozza. Szinte el sem hiszem. Szembesülök az önzetlen, puszta segítő szándékkal, melyért semmit sem várnak cserébe, és rádöbbenek, milyen ritkán találkozok ezzel az életben. Ezen a szálláson nem kell fizetni, itt adomány van. Persze mindenki ad annyit, amennyit a kerete enged, hiszen a másnapi ellátást, az előző zarándokok adományaiból finanszírozzák. Virdától új szót tanulok, roncador-horkol. A délután folyamán, Frederica zongorázik nekünk, Izabella gitározik. A vacsorát közösen készítjük, együtt terítünk, majd önkéntes programként az esti misén lehet részt venni. A misén a peregrinokat külön áldásban és útmutatásban részesíti az atya. A vacsora jó hangulatban, poénokkal tarkítva folyik, és vastapsban végződik, amit Virda megörökít a saját részére. Az esti alvás előtt, egy kis meditáció, ahol a béke témakörében és is mondok egy pár szót. Az alvás kevés horkolással telik. A matracok elegendőek, nem fázok.

            Sajnos el kell mennem erről a csodás helyről, amely annyi érzelmi töltéssel teli pillanattal gazdagította az utazásom. Az út első szakaszán, szinte kiugrok a bőrömből. Fickándozok a jó lábammal, szinte már az zavar, hogy túl jól haladok. És tényleg. 12:20, és itt vagyok a célállomáson. Hasonló rendszer, mint Granonban, a hangulatos nappali, és a hangulat nélkül. Az 5 fős magyar kompánia ismét összeáll. Talán utoljára. Most először veszem észre, hogy milyen kellemetlen szaga van a vízhólyagból kinyomott folyadéknak. 6 órakor egy néni felkísér minket a tossantosi barlangtemplomba. A 7. században vájták a sziklafalba, és hírnevét a 14. században itt megjelent Szűz Máriának köszönheti.

A tájékoztató előadás közben, végig azt érzem, hogy fontosabb a nénikének az előadás utáni adomány, mint a bemutató. A szálláson ugyanezt érzem. Ettől visszazökkenek az otthoni gondolkodási mederbe, és ítélkező, kritizáló gondolataim támadnak. A vacsoránál, viccesnek találom a remegő kezű bácsit, aki a 30 fős társaságból, önmagát találta legalkalmasabbnak a leveses tányérjaink továbbadására. Tegnap ezt még nem így reagáltam volna le. … Este Viki ajándékkal lep meg. Tegnap elmeséltem neki, hogy én a 2. nap óta nem törölközök, pusztán száradok, mivel elhagytam a törölközőmet. Erre most két, pamutos konyharuhát, összevarrt nekem, hogy ismét tudjak törölközni.

            Burgosban vagyok. A szállás olcsó, és jó. Tényleg lenyűgöző a katedrális.

Az egyik mellék hajója mellett, 2 spanyol nő, 15 perce szidja, átkozza egymást, nagy a cirkusz. … Odahaza az asszony kiadta az albérletet. Jó asszony. Vissza kell szereznem. Ha hazamegyek, elhívom randira. Megmondom neki, hogy hiába vagyunk külön 3 éve, mégis tudom, hogy ő a társam az életben. Megbocsátanom már nem kell neki, azon rég túl vagyok. Bízni benne újra, az a nehéz, de bevállalom, mert úgy érzem, megéri.

            Busszal utazom Burgosból Mansillaba. Sajnos nem tudtam tartani a 30 km-es ütemtervet. Mansillában elválok magyar útitársaimtól. A buszról leszállva, Éva még utánam szól, hogy fussak a busz után. Mikor búcsúzóul integetek a távolodó busz felé, eszembe jut, hogy fent hagytam a buszon az útitervemet, egy nejlon bugyiban. Sétálok tovább, majd eszembe ötlik, hogy a zarándok útlevelem is abban van. Meggyorsítom a lépteim, majd az is beugrik, hogy a pénzem, 400 € is ott van, egy papírba csomagolva. Kétségbeesetten rohanok a busz után, zsákkal a hátamon. A magyar ismerőseim mosolyogva visszaintegetnek, túl messze vagyok, hogy leolvassák az ábrázatomról, hogy baj van. A busz elmegy. A helyzetem csüggesztő. 10 €-m van a kalapom zsebébe, és itt állok Spanyolország közepén. Stoppolok. Nem vesz fel senki. Szembesülök a különbséggel, mely az élet és egy amerikai film között mutatkozik. Itt állok egy idegen országban, kevéske angol nyelvtudással, valójában a helyzetem katasztrofális. A falu szélén kurta kocsma, épp induláshoz készülődő ipsét kérdezem, hogy mikor jön a következő busz. Mondja, hogy Quater. Gondolom ¾ 3. Most 2:25 van. Tovább stoppolok. Eközben érkezik Giovanni, a ferences barát.

Elmondja, hogy nála  sosincs pénz, ő koldul, hálát, és áldást ad cserébe, és ebből utazik. Felajánl a kisegítésemre 1-2 €-t. Még szorult helyzetemben is érzékelem a koldustól kapott alamizsna komikumát. Nem fogadom el, még reménykedem. Ő tovább megy, a saját zarándoklatán. 2:52, türelmetlen vagyok. Jön egy fiatalasszony, őt is meginterjúvolom, de ugyanazt a választ adja. Quater. Fény, csak akkor gyúlik az agyamban, mikor az óráján mutatja, hogy eltelik egy óra, és akkor lesz Quater, vagyis 4 óra. Ez letaglóz. Elindulok gyalog, de a piros lámpánál hátranézek, és épp megáll egy busz, rajta a tábla Leon. Ez kell nekem. Visszaszaladok, bekopogok, felenged, jegyet kérek, fizetek. Mázlim van. Ez egy távolsági járat, aminek itt nincs megállója, csak épp pirosat kapott. A buszon, a helyzetemet értékelem. 3 vészmegoldást találok ki. 1. szólok az asszonynak, hogy kérje át a rep. jegyemet holnap utánra, addigra stoppal, vagy bliccel Madridba jutok. 2. hozzányúlok a számlámon lévő tartalékhoz, és abból befejezem az utat. 3. Giovanni módszerével megyek tovább. Majd a szállásokon a többi zarándoktól fejenként 50 centet koldulok, és ebből oldom meg az utazást. Konstatálom, hogy meglepően nyugodt vagyok, nem érzem elveszve magam. Egy miatyánkot még elmondok, majd a végállomáson leszállok. Három dolgot tudok a buszomról, az egyik, hogy ASLA busz, a másik, hogy Leon a végállomása, a harmadik, hogy 31-es járaton jöttem. 4 ASLA busz van. Rohanok az elsőhöz, nem az. Rohanok a másodikhoz, nem az. Rohanok a harmadikhoz, mint a magyar népmesében, az az. Sofőr sehol, ez most nem érdekel. Felszállok a buszra, keresem az újságtartóban a kincseim, de nincsenek ott. Egy spanyol nő ül ott, elmesélem neki a problémámat, de csak annyit tud mondani, hogy várjam meg a sofőrt. Ezzel sokra mentem. A buszállomáson keresgélem a sofőröm, közben szemmel tartva a buszomat. Megtalálom a sofőrök pihenő helyét. Az ajtón tábla „Idegeneknek belépni tilos!” Tojok rá. Három Asla egyenruhás sofőrt látok, de egyik sem az enyém. Magyarázom, hogy a 31-es járat sofőrjét keresem, de nem értik. Ekkor az ablakra ujjal felrajzolom a 31-est. Látják, hogy erőszakosabb vagyok, mint egy átlagos érdeklődő, így az egyik sofőr, elkísér a buszig. Mondom neki, hogy én a sofőrt keresem, nem a buszt. Hát akkor várjak, javasolja. No ezzel a jó tanáccsal már tele van a padlás. Tovább bolyongok az állomáson. Egyszer csak, csukódik a busz ajtaja. Odarohanok, hát nem az én sofőröm vezeti. Próbálom megértetni magam, de ő azt jelzi, hogy vegyek jegyet, vagy menjek a fenébe. Ekkor a spanyol nő előre jön, és elmondja neki a problémámat. Ja, hogy úgy. Oda megy a székemhez, és a felső csomagtartóból előhúzza minden vagyonom. Óriási a megkönnyebbülésem. A busz folyosójára rogyok, és hangosan hálálkodok mindenkinek. Az utasok fejei előtűnnek a folyosón, és örülnek ők is az boldogságomnak. Mindannyian érzik, hogy súlyos kő gördült le a szívemről. A sofőrt magamhoz szorítom, és arcon csókolom. Kissé megilletődve fogadja, családias érzelem kifejezésemet. A buszról leszállva, a kíváncsi várakozóknak is el kell mesélnem a történetemet, és most ők is boldogok. … A szálláshoz érve, magyar barátaimnak, és Bep-nek, az indonéz-holland 71 éves nőnek mesélek. Bep, otthon lévő lányának szülinapját, egy paeázóban ünnepeljük meg. Visszaérkezve, egy kis család pin-pong kadétjaival játszok egy órát. Élménnyel teli, szép nap volt. Regénybe illő.

            Ismét csodás a szállás. Jesus-hoz van címezve. A szállásadó nőnk, az olasz Mária. 2 éve zarándokként járt erre, és beleszeretett, egy falubeli fiúba. A zarándok útja végén visszatért ide, és azóta itt él, és dolgozik. … A szabad ég alatt, egy féltető védelmében fogok aludni. Én döntök így. Természetesen van szoba is. … Mosok, főzök, úszok, bort iszok. A szomszéd asztaltársasághoz csapódok, egy kártya partira.

            Az új szálláson ismét 4-en vagyunk. Éva és Viki mellett Bep az állandó társ. Este bridzsezés közben, Évával megiszunk egy üveg vörösbort. Egy kicsit molyos lettem, de mivel én a vidám spiccesek közé tartozom, így jól áll nekem.

            Astorgában gall fesztivál van. Van egy stand, ahol Obelix szikláját kell megemelni, legalább is, erre invitál Asterix. Megpróbálom én is. Nem sikerül. Kínálnak egy pohár csodafőzettel, majd ismét próbára invitálnak. Mint a pelyhet, emelem a magasba, az előbb még legyőzhetetlennek tűnő szikladarabot.

 … Feladok egy pár képeslapot a hazaiaknak. Ennek is meg kell lenni. Sajnos ma túl lépem, a költségvetési határomat. Viszont elég jól spóroltam, úgyhogy nem veszélyezteti az anyagi biztonságomat. … Murias de Recivaldoban szállok meg. Az utcán Erikába botlok, de ő megy tovább. Más tervei vannak. A szállás 8 €, ami egy kicsit sok. A konyha használatáért +1 €-t kérnek, ami viszont pofátlanság. A kislábam ujjáról leszedem az elhalt bőrt. Nem szép látvány, pedig már több mint 10 napja gyógyul. Még 5-6 réteg elhalt, besárgult bőrréteg van alatta.

Éva krumplifőzeléket főz. Viki szerint, kellene valami fehérjét is enni, úgyhogy sült szalonnát, és tükörtojást is készítünk. Tojásunk nincs, de a hospitaliérónak elmutogatom, hogy csirke vagyok, tojok valamit, feltöröm egy tál szélén és beleütöm a serpenyőbe. Jót nevetünk mindannyian, de a lényeg, hogy van 4 tojásunk.